A szerető anyáról szól ez a vers. Ó mennyire boldogok is azok, akiket szeretett édesanya!

Kellemes őszi napot kívánok Önöknek! 

 

Ahogy a napok rövidülnek
Úgy érzem mintha köd borulna rám,
Ahogy az éjjelek lehűlnek
Mind gyakrabban jut eszembe anyám.

Mit oly sokszor elhalasztottam
Elmondanám, mert úgy érzem, hogy vár
Jóvá tenném mit mulasztottam,
De nem lehet, mert Ő már messze jár.

Ó mennyi mindent nem tettem meg!
Még nem késő, te még megteheted
Megőszülve is maradj gyermek
Mondd meg neki mennyire szereted.

Két keze érted dolgozott csak
Mindennél jobban szeretett
Az éjet is nappallá téve
Óvott téged és vezetett
Míg lehetett, míg lehetett.

Amit akkor elfelejtettél
Talán még jóvá teheted
Hát menj, rohanj és simogasd meg
A téged védő két kezet
Amíg lehet, amíg lehet.

S ha olykor nagyon elfáradtál
Ő hozta vissza kedvedet
Ő tanított beszélni téged
Nyitogatta a szemedet.
Mert szeretett, úgy szeretett.

Most vár valahol megfáradtan
Nem kér sokat csak keveset
Hát szaladj hozzá, mondj egy jó szót
Egy vigasztaló kedveset
Tán még lehet, tán még lehet.

A szíve érted dobogott csak
Amíg belebetegedett
De Ő titkolta nem mutatta
Nem mondta el; hogy szenvedett
Csak mosolygott és nevetett.

Bárhol is vagy, hát fordulj vissza
Az ember másként nem tehet
És csókold meg amíg nem késő
Azt az áldott édes szívet
Ha még lehet, ha még lehet.



Kibédi Ervin: Hazám
Elnézem ezt a fűzfaágat
Bár törzse odvas, szikkadt, száradt,
De barkáit büszkén kihajtva
Vágyakozik egy túlsó partra,
Hol nem lesz többé háború
És sarja nem lesz szomorú.
Most ága még a vízbe rebben,
S tükörképével mered szemben.
Ám reménykedik a jövőben,
Hol nemcsak a lehajtott főben,
De tartásban is lesz igazság,
S megfékezhető lesz a gazság.
Elnézem ezt a fűzfaágat
És ábrándozni kedvem támad
Majd eljövendő emberekről,
Szeszélyekről, igazságról, hitről.
És mindenkor ha kedvem támad
Szidni, ostorozni hazámat
S mivel már sok volt, ki megvédte,
Még talán meg is halnék érte.