Mennyien leírhatnánk Váci Mihály szavait, mennyien elmondhatjuk, talán érdemes volt élnünk, tettünk valamit a világ asztalára, szavaink más szívébe találtak... 

 

Csak megmutatták és most jobban fáj, hogy
egy pillanatra láttam a világot,
csak annyira, hogy pontosan lemérjem,
- mi az, amit nehéz lesz már elérnem:

mindent, miről a kitárt messze hírt ad,
barátokat, kik asztalukhoz hívtak,
s közös beszédünk egy dologról áradt:
a bort dicsértük és az éjszakákat,
zenét imádtunk lámpák fénykörében,
lelket a más nyelven írt költeményben,
a szót ízleltük, - ki-ki a magáét,
dúdolva csak, kavargattuk a kávét,
néztük - a cigaretta hogy virágzik,
és morzsolgattuk a csend bóbitáit.
Beszéltünk, hogyha tudtunk, és ha nem, hát
bolyongva, szótlan is értettük egymást.
A boltívek alatt, a századok hajói
mélyén be jó volt egymásba karolni.
Ó, ezeken a néma, hosszú, csendes
perceken hányan nőttek a szívemhez!
Bocsássatok meg- de túl a határon
mennyi megértő, szerető barátom
került, s habár csak csúfoltam a nyelvet,
milyen hamar megérezték a lelket!
A lobogás a fontos ott, a láz szép
áramai, a szemben égő szándék,
a sugárzó öröm, mely leplezetlen
kérezkedik szívükhöz a szemedben:
az idegen szomja, a hívó vágy, hogy
mindenki külön öleljen magához!

És érezzék egy kézfogásról rólad,
hogy jót akarsz, és te is tiszta, jó vagy;
s egy tekintetük elhitesse véled:

- szép dologért élsz - és érdemes élned!