Egyszer régen nagy szárazság volt a földön. A folyók, patakok, források mind kiapadtak. A fák, a bokrok, mezők kiszáradtak, az emberek és az állatok szomjaztak. Ekkor éjnek idején az egyik házból kilépett egy lány vízmerő serpenyővel a kezében, hogy vizet hozzon beteg édesanyja számára. Mivel sehol sem talált vizet, a hosszú keresésben elfáradt, lefeküdt a fűbe és elaludt. Legnagyobb meglepetésére, amikor felébredt, a mellette lévő vízmerítő edény tele volt friss forrásvízzel. A lány megörült ennek és ösztönösen inni akart belőle, hogy enyhítse kínzó szomjúságát. Mikor azonban szájához emelte a vizet, eszébe jutott, hogy beteg édesanyjának sokkal nagyobb szüksége van rá, és hazafelé indult. Amint haza felé igyekezett, nem vette észre azt a kiskutyát, amely keresztben feküdt az úton. Megbotlott benne és elejtette a vizes kancsót. A lány a vizes edény után nyúlt. Azt hitte, hogy kiömlött belőle a víz. Legnagyobb meglepetésére azonban a kancsó egyenesen állt a földön és egy csepp víz sem loccsant ki belőle. A leány megsajnálta a kutyát, egy kis vizet öntött a tenyerébe. A kutya ezt szomjasan felnyalta és rögtön felüdült tőle. Mikor a lány a vizeskorsó után nyúlt és haza indult, az agyagból készült edény hirtelen ezüstté változott. A lány hazavitte és az anyja kezébe adta.
- Nekem úgyis meg kell halnom, mondotta a beteg anya, igyál inkább te belőle!
Ezzel visszaadta a kancsót leányának. Abban a pillanatban az arannyá változott. Ekkor a lány nem tudta tovább türtőztetni magát, éppen az ajkához emelte a korsót, amikor egy fáradt vándorember lépett be az ajtón és vízért könyörgött. A lány szó nélkül odaadta a korsót a vándornak. Ekkor hét nagy gyémánt ragyogott fel a vizes korsón és hatalmas vízsugár szökött fel belőle. Majd a hét gyémánt mind magasabbra és magasabbra emelkedett, míg felért az égre, ahol aztán a Göncölszekér lett belőle.