Nem jó egyedül. Különösen ebben a kegyetlen világban szükség van szerelemre, barátokra, mert nagyon rossz a magány. 

Hiányod éget, mar, mint a sav,
ha dolgozik rozsdás vason
rég feledett vágyak küzdenek
bennem, ahogyan itt fekszem,
s csak hiszem, hogy alszom,
ki tudja hány napja vagyok talpon?

Fáradt a testem, lelkem, az idő végtelen.
Távol a kezdet és ki tudja volt-e vég?
Ki tudja meddig foglak szeretni még?
Mint hegyen átsikló visszhangkiáltás,
vagy fuldokló zaj a mélyben,
maradnék örök ölelésben: Veled!

Testem hol elég, hol szobornyi jég!
Gerincen táncol, dermeszt és lángol
bennem a vágy, mögöttem száz év
előttem pár még, talán rád találnék.
Mért' érzem úgy, mintha egyhelyben állnék?