Reményik bizonyára sokat álmodott, mint örök vándor az új világról, melyben minden szép és tökéletes, még törvényőrökre sincs többé szükség, mert mindenki a lelkiismerete szerint él és cselekszik.

Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik  és pihen: 
Én, örök vándor, s örök idegen.