"Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,
ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
és a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán,
őszi eső, mely gyöngéden alászáll.
Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
hogy madárraj száll arra szárny suhogva,
ha szíved csendes éjben engem érez,
én sugárzom rád, csillagként ragyogva.
Ne állj hát sírva nyughelyem előtt!
Emlékezz rám, és a halál
nem vesz rajtam erőt!
Ne állj zokogva síromnál,
nem vagyok ott
nem alszom.
De ott vagyok az ezer szélben, ami fú.
Én vagyok a gyémánt csillogás a havon,
én vagyok a napfény az érett gabonán.
Én vagyok a szelíd őszi eső,
amikor felébreszt a reggeli zsivaj,
Ott vagyok minden hangban veled.
A csendesen köröző madár szavában,
De én vagyok a csillag is,
mely rád süt az éjszakában.
Ne állj hát zokogva síromnál;
Nem vagyok ott,
Nem haltam meg."
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
