Mennyi magányos ember él a világon, mennyi magányos álmodozó!

Ilyen ez a vers is, a magány csendessége az írójáé. 

A költő nem állt be a Janus-arcúak közé, melyet nagyon szépen öntött szavakba. Régen is irigység volt a művészek között, akkor is voltak törtetők és tőrvetők? 

Mennyire fiatal egy negyven éves asszony, de még az ötven is. Utána már futnak a percek, hamar beköszönt az öregség, az időt megállítani nem lehet, sem bepótolni elmulasztottakat. 

Goethe a régi jó embereket hívja, akik tanúi voltak életének. Az előszóval indítja híres Faustját gyönyörűen megfogalmazott szavakkal. 

 Eszti hozta kedvencétől egyik idézetét arról, hogyan látjuk önmagunkat a tükörben, s felteszi a kérdést: másokat is ugyanilyen megértéssel fogadunk-e?