Halálmadár

Lélek vijjog kint a kormos éjben,
Ijedten rezzenek a menedékben.
Nem, még nem lehet itt az idő!
De igen mégis, mégis értem jő.
A halálmadár jelzi: itt az idő!

Leheltem megfagy, szívem leáll,
Indulok hozzád bódító, édes halál.
Nem akarok mást már csak téged.
Diadalt érzek, hogy ezt megértem.
A halál csontkezét nyújtja értem.

Lépte csendes, ő soha nem siet,
Ilyen esetet látott már épp eleget.
Nagyvilág, kicsi gyarló ember,
Derekamon meglibben a kender
A pokolba velem, de ti is gyertek!


A kapu nyitva

Lézengve lépek, megöl az unalom.
Irtóra elegem van, az életem borzalom.
Nagyot lépek előre, aztán kettőt hátra,
Dölyfős szívemet már a halál várja,
Azt hiszem, nem sokáig leszek árva.

Lepereg az utolsó könnycsepp arcomon,
Ijedezni most már nincs semmi okom.
Nézem az utam, mely a pokolba visz,
De sima, de nyugodt, mint a fagyott víz.
A kapu nyitva, gyere, gyere! De pisszt!

Lé forr az üstben, benne satnya lelkek.
Izgágák, ledérek gyilkosok, s szentek!
Nagyképűek, ők mindig mindent mertek.
Dáridó, vigalom, s ők elsőként mertek.
A létük szép volt, de örök halált nyertek.

Léptem csendes, különös az alvilág.
Idelent nyugalom, és fent a másvilág.
Nem tudom, valóban melyik a pokol!
De azt tudom, mindenki meglakol,
A szekér halad csendben valahol…
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés