Még élek és még mindíg dalolok, De már a szívemet Kitépték keblemből a viharok, S úgy zengetik: tőlem idegenül. Rajtam át Dalolnak régelhantolt istenek, S önnön beszédemre nem ismerek - És rajtam át a Végzet teljesül. Rajtam át Népek mennek az Ítélet elé, S keresztül rajtam roppant folyamok Hömpölyögnek a deltájuk felé. Még élek és még mindíg dalolok, De már a szívemet Kitépték s elvitték a viharok, S nem magamé: a viharé vagyok. És ha majd elcsitult a fergeteg, Ki tudja, - döbbent ámulattal érzek Szívem helyén talán Egy sötét lyukat, véres ürességet. Kit pengetett a szelíd esti szél S borzongatott a hűvös alkonyat: Magától - hogy adna az árva lant Ilyen sikoltó, égő hangokat? Az Idő, ez az óriás legény Tépdesi lantom s lelkem húrjait, Övé a dal, övé a költemény. S félek, a dal, amit életrehív, Sötétebb, súlyosabb, Mint amit elbírhat a lant, a szív. S félek, egyszer vasujjai alatt Sikoltva végsőt búg a gyönge hárfa - És elszakad. 1919

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés