1Jn 1,1–4

Egzegézis

János első levelének a János evangéliumának prológusára (Jn 1,1–4) emlékeztető kezdőmondatai az élet igéjének megjelenéséről tesznek bizonyságot. A bevezető szavak aláhúzzák: Krisztus Isten örökkévaló igéje, de egyúttal földi–történeti valóság is. Azzá lett, amikor emberek által érzékelhető — hallható, látható, megfigyelhető, megtapintható — formában megjelent, kinyilatkoztatta magát illetve kinyilatkoztattatott (faneroó, aor. pass.).

E két jellemző vonás, az Atyánál levő “örök élet” és ennek, a szemtanúk előtt, tér és idő korlátai között megjelent “földi mása”, Krisztus valóságos isteni és valóságos emberi természete mégis megfejthetetlen titok, melynek egyetlen “magyarázata”: Istennek az ember felé forduló szeretete. Isten egyszülött Fia emberré lett, hogy mi, emberek Isten gyermekeivé lehessünk:

Krisztus személye híd, kapcsolópont Isten és ember között. Az örök élet manifesztálódott az ő földi életében, hogy hihessünk benne, közösségünk lehessen vele és e hit és közösség által nekünk is örök életünk legyen. A levélíró erre a hitre hívja a megszólítottakat és koinóniára, lelki–szellemi közösségre Krisztussal. Öröme akkor lesz teljessé, ha olvasói megosztják vele és egymással is ezt a krisztusi közösséget, az “élet igéjének” igaz ismeretét.

Meditáció

“Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt havat hoznak.”

írja Ady Endre a magyar irodalom egyik legszebb karácsonyi versében, “Kis karácsonyi ének”-ében. Karácsony estéjének, majd első ünnepének “tegnapja” után karácsony második napja az a “holnap”, amikor tart még az ünnep, istentiszteletre hívnak még a harangok, de már várjuk a “holnaputánt”, a szilvesztert, az új évet, gyémánt havat hozó angyalokkal. Kibontva a kapott ajándékok. Élmény és nem emlék még a szentesti hangulat, öröm. Az ajándékozás “mennyből az angyalos”, gyertyavilágos estéje vagy szikrázó reggele után, karácsony második napján íme, itt a ráadás-ajándék. Azoknak is, akiknek valamiért “nem sikerült” az ünnep, egyedüllét sekélyesítette, ott is, ahol a gondok zátonyán megfeneklett a szeretet és a meghitt öröm “névre szóló” vagy nevenincs szomorúságba, indulatokba, feszültségekbe fulladt.

János első levelének ez a szakasza a Jézusban megjelent isteni ajándékot nyújtja át, “bontja ki”, hogy annak örüljünk. Ahogy Isten Krisztusban nem legyőzni akarja a világot, hanem meggyőzni, úgy János is meg akarja győzni olvasóit: fogadják el, vigyék magukkal mindennapjaikra ezt az ajándékot. Bármennyi örömben volt is eddig részük, legyenek részesei a teljes, a “csúcs”-örömnek, a közösségnek Istennel, Jézussal és egymással, a gyülekezettel.

A trójai falóról mondja a szállóige: félek az ajándékot hozó görögöktől. Távtanítóktól és tévtanításoktól, hamis dogmatikától, beteges lelki–szellemi befolyástól, “világtól”, “sötétségtől”, istenellenes léttől való félelem János korabeli és huszadik század végi légkörében a levél írója biztosít: Isten Jézusban nekünk adott ajándékától senkinek sem kell félnie. Az élet igéje nem legenda. Nem a világtól elrugaszkodott, szárnyaló szellem szüleménye, de emberré, élő személlyé lett. Megtestesült, kézzel fogható valóság! A negédes, nosztalgikus karácsonyi hangulatból kizökkent, kijózanít, ünnepen túli távlatot idéz a jánosi mondatok mögött lüktető kérdés: Van-e életre (örök életre!) szóló bizalmatok az élet igéje iránt? Isten karácsonyi ajándéka iránt? Jézus Krisztus iránt? Van-e, telik-e örömötök a bizalmas közösségben Vele és egymással az ünnep után is? Teljes, maradéktalan örömötök…

Tegnap is az volt, ma is az és 1997-ben is az lesz, aki szerte járt, tanított és gyógyított, magához engedte a gyermekeket, csodákat tett, parancsolt a viharnak, a háborgó tengert lecsendesítette, megtörte a kenyeret és imádkozott, meghalt, de feltámadott, akinél a halál és pokol kulcsai vannak. Őt hallották, látták, figyelték és érintették meg a kezükkel és a hitükkel Jánosék. Isten Krisztusban “igent” mondott a világra. A mi őrá mondott igenünk pedig az egymásra is kimondott igenben válik érvényessé.

Gondolatok az igehirdetéshez

Michelangelo, a híres művész úrvacsorai képére három héten keresztül festett egy kis hajócskát. Egyszer észrevette, hogy az emberek a háttérben lévő hajót figyelik. Erre elővette ecsetjét, egy erőteljes vonással letörölte a hajót és azt mondta: “Csak Jézust szabad megcsodálni!”

Visszatérve a feladatokkal és problémákkal teli egyszerű hétköznapokhoz, az ünnepek után megélénkülő “vizeken” egyre több “hajó” úszik körülöttünk, köti le, tereli el a gondolatainkat, figyelmünket. Beígért áremelések. Újabb félelmek betegségtől, testi–lelki leromlástól. Félelem a holnaptól. A figyelmünket elterelő, hitünket próbáló háttéresemények ellenére nézzünk Jézusra! Van-e, lesz-e erőnk nemcsak a karácsonyfa mellett állva, de a mindennapi munkában, rohanásban is igent mondani Rá? Sohasem ő tűnik el az ünnep végével. Mi veszítjük őt szem elől. Ezért mutat rá János, egy határozott mozdulattal eltörölve mindazt, ami elvonja róla tekintetünket. “Csak Jézust szabad megcsodálni!” Egy rövid írásában Franz Kafka az emberi élet bizonytalanságát próbálja érzékeltetni. Olyan helyzetben vagyunk, mint azok az utasok, akiknek a vonata kisiklott egy hosszú alagútban. az utasok leugrálnak a kocsikról és fényt keresnek a sötétben. Az alagút bejárati fénye azonban nem látszik már, és alig–alig villan valami fény a kijárat felől. Jézus azért jött, hogy világosságot gyújtson az élet alagútjában. Így mondta: “Aki engem követ, nem jár sötétségben”. A fény felé fordulva, Krisztusra tekintve, megragadva az “utastársak” kezét, van kiút a kiuttalanságból. Jut-e erőnk erre a kézfogásra? A bellum omnium contra omnes (mindenki háborúja mindenki ellen) sokszor kísértő állapotában, tudunk-e egymásra igent mondani? Még a kellemetlenkedőkre, a bosszúságot okozókra, az ellenségekre is? El tudjuk-e egymást úgy fogadni, ahogy Isten minket elfogadott karácsonykor? Karácsony igazi ereje és hatása az ünnepek után mutatkozik meg…

Dosztojevszkij maga beszéli el, hogy éppen karácsony napján szabadult ki a börtönből. A valamikor jobb napokat látott orosz író élete lejtőre került. A fogságból szabadulva, a városban járt–kelt s belegondolt: mennyire nyomorult lett és milyen képtelen arra, hogy bárkinek is örömet szerezzen. Lesújtotta tehetetlensége, hogy máson segíteni nem tud. Érezte: a szeretet megnyilvánulását nem szabad várnia, sőt elvárnia, hanem annak a mennyei öröm hirdetésére kitárult szívéből másokra kell áradnia.

Örömínséges világunkban a Jézus előtt kitárult szív és a másokra áradó szeretet, a hétköznapokon átélt közösség Krisztussal és egymással, a maradandó öröm garanciája. Újesztendő küszöbén, igent mondunk-e vajon erre az örömre?
 
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés