Emberi Értékek - G-Portál

Aphroditének - felirattal jelent meg ez a verse Márainak. Eszembe jutott róla egy szobor története, melyet volt férjem kapott munkatársaitól Zsigmond napra a hetvenes években. Aphrodité mezítelenül ült egy kagylóhéjban. Egyszer csak letört a feje, csak úgy, magától. Senki nem bántotta, nagy becsben állottak a nippek nálam - egykor nagyon sok volt, s én törölgettem hétvégente őket nagy tisztelettel -. Odaadtam anyámnak a letört fejű szobrot. Megragasztva már nem az igazi, selejtes lett. Megmaradt a kagylóhéj. Jobb híján hamutartó lett belőle. Ez is kicsorbult az idők folyamán. Mennyi legenda fűződik a nevéhez! Kagylóhéjba helyezték még a Supermannt is megtalálása előtt. Egy világ hervad Aphroditéban, egy régi és az új világ is egyben, saját sírjára kereszteli meg virágait. Olvassák kellő áhitattal ezt a csodálatos verset, hiszen rólunk is szól, mint a világ tagjairól. Jó éjszakát és csodálatos jövő hetet kívánok Önöknek!

Ajánlás

Megköszönöm magamban e napot
azzal, hogy élek. És újra csend lett.
Hűs hajadon árnyát húzza az alkony,
emlékeinket lassan összehajtom,
mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet,
a létet, téged, s hogy vagyok.

A hervadó világ
I.
Az éj megóvott benned minden csendet,
két jó szemedből ömlik jó derű,
veled vagyok és minden egyszerű,
két kezed közt a világ csoda csönd lett,
szájamhoz emeled s iszom a csöndet,
hűs, jó tüzet két kis melled felönti,
fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán,
idők, világok, hitek múltán
jó hozzád hazajönni.

A titkomat nem kérdezed,
magyarázat a két kezed,
ki léteddel a létet magyarázod,
egyszerre hallgatsz és felelsz:
szeretem benned a világot!

A hervadást én benned ölelem
hervadó nő, egy világ hervad benned,
a te utad a mi utunk,
te már megálltál, mi futunk,
mosolyogsz napos, halott szemmel,
így nevet az ősz, vak leányok
kacéran, furcsán, súlyosan,
a karod terhesen jár, mit a tenger,
ha felhúzza a hold, a telt erő
a nappal titkait benned cseréli,
az éj föltükröz benned feketén,
te hulló csillag vagy és múló ember,
isten elsóhajtott lehelete,
hullok veled én
jón, sűrűn, mélyen, lefele.

II.
Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal.
Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves,
én sose tudom, e szerelmi kardal
nem tréning-e, egy eljövendő vershez?
sose tudom, lüktet-e benne élet,
hit és erő, benne ver-e vérem?
vagy hiú, kapkodó kísérlet
emberen, világon, téren?

A hívők boldogak, övék a jó rész,
a hallgató növények boldogak,
a kutyák üde csaholása boldog -
a könnyfecsegők, hülyék, boldogak,
akiknek titkos százarcuk a dolgok
egy maszkja alatt mutatják meg priméren
céltalan királyvíz a gondokat
emberen, világon, téren.

III.
Sétánk zenitje ez a domb.
Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb
sárga zenével. A tó lent: könnycsepp
legördült kövér arcán a földnek.
Pörköltek a füvek, hervadt a felhő,
a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák:
mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát
Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő.

Feléd nyújtom a szomjamat
te fonnyadt, itatlak belőle,
szüretek tikkadt sűrű csöndje
e perc, érett és hallgatag,
lenn kérdez a világ s felel,
sirat, fütyörész, nevet, jajgat:
némán súgja egy végső értelem
mély válaszát szótlanul: az ajkad.

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz.
A perc (s) az idő elpereg,
időtlen egy, mi volt s mi lesz még,
vagyunk: a föld, a víz, emberek,
vagyunk: ez a zenit s betelt
öncélját zengi rét s az erdő,
az alkonyat kristálya csengő
zenét vert és a föld felett:
vagyunk: élve és halva, egyre
a víz, a fenyők, te meg én,
így szabta meg az isten kedve
s járunk egy ritmus ütemén -
nyújtózik egymáshoz karunk,
ez a zenit. A kéj. Telj el vele,
ősz összesodrott két falevele
egy végtelen szélfúvásban: vagyunk.

IV.
Meg van még minden egyben: te meg én.
Mi átfutottunk sok-sok emberen
míg egyen lettünk: te meg én,
mondd mi ez a titkos megoldás,
egyedül vagyunk, sose volt más
ember a földkerekén.

A tagjaid mint kis csodák,
tájak vannak benned és naplementék,
százarcú változás és emlék
a tested, egy szavad, egy szalagod.
Tompán nézzük az idegent,
ki padunk mellett megy, az ostobát:
s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.

Márai Sándor: Hervadó világ