Emlék M.-nek)

Igen. M. Az a bizonyos M. Nem tudjuk, kicsoda. Nagyon is jól tudjuk, kicsoda. Csoda? „A” csoda? Akinek magunkban eldúdoljuk. Eldünnyögjük. Elkönnyezzük. Ugye, ha volna még. Egy életünk. Természetesen csakis az övé lenne. Már annyiban, hogy „újra kezdeném”. (Vagy újrakezdeném?) És drágám, persze hogy „másként lenne minden”. A napjaim. Veled élném?

Esetleg mással.

De mindenképpen: élném!

…így is lehetne. Kicsit cinikusan. Tréfálkozva. Mint akinek a lelkét (lelkét? hát, mindenesetre valamit belül, legbelül, ahol egyeseknek lelkük van, mások pedig azt hiszik, hogy van lelkük), lelkét! megérintette ugyan. De van ereje távolságot tartani.

Noha valóban megérintette. És a távolság? Nagyon is közelségnek tetszik. Már-már összesimulásnak.

Egy hangulattal. (Furcsa? Mámoros? Kis hangulat?)

Mindannyiunknak van M.-ünk.

Mindannyian megemmesedtünk az idők folyamán. Nedvesedtünk. Könny! A könnyre gondolok. Gondokra könnyezem. Gondolatokra.

Csak az a baj, hogy M. távol van. („Távolból írok kedvesem…” Illetve nem írok. Minek?)

Nem baj, hogy M. távol van. Az lenne baj, ha közel volna. Mert persze, ha lenne még egy életem, akkor valóban másként lenne minden. Így azonban, sajnos, nem másként van, hanem pontosan azonképpen, ahogy.

A dolgok egy idő után ugyanis úgy kezdenek történni, ahogy a… nagykönyvben meg van írva.

Csak közben nem ezt akarjuk.

Szeretnénk, ha. A másik csillag, igen. Hát, ez a holdutazás évszázadában már nem is olyan… távoli. És napfogyatkozás is volt a múlt évszázad utolsó évében, augusztusban. A megfelelő (napbanéző) szemüvegeket tanácsos volt időben beszerezni, noha (talán) mindenki tudta, hogy valószínűleg megint sok embert becsapnak majd. Mert hogy nem lehet napba nézni azokkal a szemüvegekkel. Illetve lehet, de nem szabad. (A szemünk bánja, ha mégis.) Nem akarok élni úgy, ahogyan élek!

„Nem akarok élni úgy, ahogyan élek…” – ez egy röfrén. Négyszeresen nem akar úgy élni az Illés együttes a Vándorének című dalában. Bródy ilyen nyersen fogalmazott. Mert fiatalon is tudta, hogy elszállnak az évek, s még mindig itt vagyok, elindulni még nem tudok. Hova, de hova, de hova.

Viszont az a másik csillag! De nem is. Hiszen esetleg közelebb. „Az utca másik oldalán, ha újra látlak én…” Vajon abban a könnyes, szép szemben ez a dal csak egy emlék, egy emlék? Egy vallomás?

Mondd el, kérlek, mondd el, ha látod Őt. Hogy én még néha álmodom, de a bánatom oly nehéz. (Hogyha egyszer rám találna, lánggal égne, kérve kérne. Sohasem hagyna többé engem el.)

Hiszen… harminckét évünk elszelelt. Negyvenkét évünk elszelelt. Ötvenkét évünk elszelelt. Sőt több?

Talán: fájnának ezek a dalok. De ez nem is nagy baj. Mert csak fájjon igazán a fájás. És legyen igazi öröm az öröm.

Elmúlt egy év. Kettő. Húsz. Harminc. Negyven. Csak azt tudná az ember, hogy hova tűnt a szép tavasz, hajnali szél, az első rügyező ág, a találkozás? Minden eltűnt. Édes nyár. Szép szerelem. Forró éjszakák. Ígéretek.

És aztán: fáradt ősz, nagy havazás, sápadt napsugár. Várakozás.

És jön majd még? „Az élet nem áll meg soha, végtelen tánc, akárhogy táncolhatsz, csak körbe jársz, szoríts meg jól, ha engem kívánsz, addig szeress, amíg látsz.”

Addig! Amíg látsz.

Mert az ember esetleg elszereti a más asszonyát. (Kilencedik parancsolat.) És elfut vele a világ végére. És látá, hogy jó. De mégsem.

Vagy megtalálja az egyetlen asszonyt, akire rábízza leendő gyermekei életét, de aztán csodálkozva rájön, hogy annak az odaadó asszonynak is saját élete van, gondolatai, vágyai, erkölcsei. Ítélete. És ilyenkor a férfi elfut. Ha nem is messzire. Talán két házzal arrább. A gyerekek élvezik, nyugtatja magát. De csalódást érez. Mintha, igen, mintha a világ gyémánttengelye. Amelyről különben mindig azt mondta, hogy marhaság. A világnak nincs is gyémánttengelye.

Vagy új földbe vet új magvat, s mire kikél, megerősödik, már a tegnapi mezőre vágyik. Búzakalászok édes suhogására. Ami volt és elveszett. És ami van? És elvész?

Érezzük, hogy az emlék M.-nek sok mindenről beszél. Sok mindenről szól. Azoknak, akiknek van fülük meghallani. Hallani. Hallali! Jó vadászatot!

A napjaim…

A napjainkkal van a baj.

Hogy már… csak úgy. Vannak.

Nézzük a tévét és moziba is megyünk (ó, igen), elképzelem, hogy milyen lesz az életünk (ó, igen). „Ne sírjatok, lányok.” „Ne sírjatok, srácok.”

Virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen? El ne hidd! Ne! Hogy tied a világ. Hogy megváltoztunk vezényszóra. S legfőként: hogy nyílik még a sárga rózsa.

Mivelhogy: elszáradt a sárga rózsa.

Jóbarátom! Tudod‑e, hogy mért nem meri soha senki beismerni azt, hogyha elmúlt. Az, amiben hittünk. Az, ami oly szép volt, de vissza sose tér. „Vissza sose tér.”

Dana-dana.

Don.

Jaj, pedig hát, ha lenne!

Ha. Lenne?

Még egy életünk.

És újra. (És újra.)

A napjaim veled félném.

(Összegzés)

Az Illés zenekar dalai rohadt mód elkapták az ember grabancát. A fiúk gyomorszájra mentek, mint a külvárosi bunyósok. Aki „bekapta”, annak elakadt a lélekzete, a levegővétel is fáj, a szeme könnybe lábad, de amíg fiatal, addig üvölt, énekel, csápol, öleli szerelmét. Boldog. Hogy milyen boldogtalan. Aztán boldog-szomorú korában, amikor van már kenyere, bora is van, van gyereke és felesége, kertje, a kertre rogyó fákon dió, mogyoró, van egyszerű, jó takarója, telefonja, úti-bőröndje, jó-szívű jót-akarója is, akkor kezdi ásni a kincset, a régit, a kincset a mélyen, mert emlékszik. Hogy valamit, valaha. AKART. Csak hát: nincs meg a kincs, mire vágyna, a kincs, amiért porig égett. Itthon van a világban, s már nincs otthon az égben.

Legfeljebb.

Legfeljebb, ha valami emlék.

Ha valami M.-lék.

Egy val-lo-más. Ez a dal.

Ezek a dalok.

Azért hallgatjuk őket. Forever. For…)

(És még…)

Kilenc éve (már kilenc éve) (még csak!), 1998 őszén mondta Illés Lajos, a kisoroszi református kántor a következőket. (Interjú a mesterrel…)

– Szédítő dolog így visszamenni az időben, iszonyúan szédítő, mintha az ember a negyedik emeleti gangról lenézne egy pesti udvarra, ráadásul nekem még tériszonyom is van. Különben sem vagyok nosztalgiázó típus, mindig valahogy előre járnak a gondolataim, visszafelé nem nagyon akarnak. Hiába erőltetem, a kerekeim nem akarnak visszafelé forogni. Egyelőre. Talán nem vagyok még kész erre. Vagy túl sok tervem van. Nem foglalkozom a múlttal. Látod, nálunk itt, a lakásban egyetlen régi lemez sincs, semmi, ami a „régi szép időket” idézné. Magamról nem nagyon szeretek beszélni, meg úgy általában sem szeretek beszélni. Szóval minden adott ehhez az interjúhoz.