Nagyobbik kislányomnak mandulagyulladása lett. Elindultunk hármasban, a kisebbik lányomat is magunkkal vittük az orvoshoz, ami nem volt egyszerű feladat, mert nagyon hisztis volt!
      Útközben ült  büszkén a tolikocsiban, melynek még a szélére sem engedte ráállni a testvérét.
Útba ejtettük a cipős boltot. Bementünk. A kicsinek rögtön megtetszett egy fekete lakkcipő, felvetette a lábára, s nem akarta levenni. Becsomagoltattam hát a régi cipőjét.
Alighogy a kijárathoz értünk, hisztizni kezdett:
- Nekem nem kell a cipő! Csúnya! – dobálta magát hanyatt közben, el kellett kapnom, nehogy leessen.
Így folytattuk utunkat a lázas, beteg nagyobbik kislányommal az orvoshoz,
a kicsi hisztizésével. Meg-megállt útközben, emelgette a lábát, kiabálta, hogy csúnya a cipő, elvörösödött, teljesen kikelt magából.
      Az orvosi rendelő a hangjától zengett, s rengeteget kellett várni, mint mindig. Mire ránk került a sor, már azt sem tudta a kis hisztis, hol vagyunk, ki a szülője, a testvére, aki beteg, s hoztuk injekcióra. Ráadásul naponta kétszer megjártam az utat a hisztis kisebbik lányommal, mert napi két injekciót írt fel a gyereknek a körzeti orvos.
- Vegyen egy könyvet anyuka, hogy kell gyereket nevelni – mondta az orvos.
Volt könyvem, el is olvastam, de váratlanul ért a hiszti, amire nem találtam magyarázatot.
        Hazaértünk így hisztivel. Ekkor a kicsi   a testvére orrát ütötte teljes erővel, akinek egy kicsit nagyobb orra volt az övénél, mert az apjára hasonlított, majd engem kezdett el ököllel ütni.
Életemben először megütöttem azon a részén, ahol nem fáj annyira. Szó nélkül sírástól fuldokolva odavánszorgott az ágyához, lefeküdt.

     Soha többé nem hisztizett.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés