1989-ben Hajdúszoboszlón nyaraltunk, amikor egyik este eltévedtünk és egy kukoricásban kötöttünk ki. A lányom még kicsi volt, megrántott egy kicsit, hogy mutassa, merre kell mennünk, s kibicsaklott a bokám.

    Körülbelül fél évig jártam sántítva egy lábbbal szinte, homlokomról a veríték csorgott, mintha valamilyen tűz égette volna az arcomat felülről,  amikor elmentem a sebészetre, ahol mondta egy néger orvos, be kellett volna gipszelni.

     Két éve karácsonykor szálltam le az ágyról, amikor a bal bokám alátört elzsibbadt állapot miatt, kibicsaklott a bokám, de annyira, hogy az in a bokacsont fölé került.

(Nem tudtam többé tornázgatni sem, mert a csinosító gyakorlatokhoz szükség lett volna mindkét bokára is.)

     Taxival mentem az ügyeletre. Azzal fogadott egy sötét szemű röntgenes, hogy agytól van a bokaficam, az orvos pedig közölte: nem gipszeli be, ha nincsen csonttörés.

     Ezt megelőzően a bérházunkba költözött hívő lánynak bokaficam miatt három hétig volt gipsz a lábán.

    Érthetetlen ez a kiválasztása az egészségügynek. Hívőnek kell lenni ahhoz, hogy ellássanak rendesen engem is, mint nem hívőt?

     Azóta is bedagadt állapotban van a bokám, más orvosok nem értették, miért nem tették járógipszbe a bokámat, amin most már csak műtéti úton lehetne segíteni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés