Julika a szobájában ült az ágyán. Játszott. Két baba volt a kezében. Az egyik baba egy kislány volt, a másik meg az anyukája. És Julika kicsi, gyermeki kezeiben ők életre keltek. Egy gyermeki életre, amely olyan szép.
„Ugye anya, te szeretsz engem?”- kérdezte a gyermek baba az anyukájától.
„Nagyon szeretlek.”- mondta az anyukája.
„De nagyon?”- kérdezte a gyermek.
„Nagyon.”- volt a felelet.
„Nagyon nagyon?”
„Nagyon nagyon.”
„Nagyon nagyon nagyon?”
„Nagyon nagyon nagyon nagyon
„Nagyon nagyon nagyon nagyon…”
Julika itt elmosolyodott. A nagyobb baba, amely az anyuka volt, még hozzátette: „És mindig és örökké.” És átölelték egymást.

     Kinyílt az ajtó. Julika anyukája lépett be. Kezében egy zsák volt. Julikának sok babája volt. Egy polcon sorakoztak. Most éppen csak kettővel játszott. Julikának még sok macia is volt.
     Az anyukája odalépett a polchoz. Megfogott egy babát és behajította a zsákba.
Julika szeme elkerekedett a rémülettől.
„Anya, mit csinálsz?”- kérdezte anyukájától.
Anyukája ügyet sem vetett rá. Szigorú mozdulatokkal dobálta be a babákat a zsákba. A babákat, melyek Julikának a legjobb barátai voltak már régóta. Mindegyiknek volt neve. És mindegyikhez kötődött egy-egy szép emléke Julikának. És valahányszor belépett a szobájába, a babái fogadták őt, és a babái éhesek voltak és a babái álmosak voltak. Voltak, akik sétálni szerettek volna, voltak akik beszélgetni. És most Julika anyukája behajigálta őket a zsákba. És a babák némán engedelmeskedtek és eltűntek Julika világából örökre. És a macik is.
„Anya, mit csinálsz?”- sikította riadtan.
„Ne ordibálj már!”- szólt rá az anyja ridegen- „Tudod, hogy fáj a fejem.”
Julika annál jobban ordított.
„Kislányom. Nem vagy más kisgyerek. Hagyd abba, légy szíves.”
Julika nem értette. Sírni kezdett.
„Anya, most miért bántasz?”
Az anyja megsértődött.
„Kislányom, én nem bántalak. Holnap mész először iskolába. Már nagy vagy, hat éves! Jobb lesz, ha mostantól a tanulásra koncentrálsz. Szerinted az iskolás gyerekek még babáznak. mint az ovisok? Nézd meg a Marika néninek a kislányát! Hogy is hívják? Editke. Ő milyen jó kislány! Tegnap mesélte az anyja. Már harmadikos és minden nap ötöst visz haza, és olyan szépen tanul, és olyan rendes! Ő már nem foglalkozik ilyen hülyeségekkel, mint te!”
„Anya, pakold vissza a babáimat!”- bömbölte Juditka.
    Az anyja ügyet sem vetett rá. Amikor már mindegyikkel végzett, észrevette a két babát Julika kezében. Julika ijedten szorította őket magához. Az anyja megfogta őket és kitépte Julika kezéből. Egyszerűen a zsákba dobta őket.
     Julika kétségbeesett sírásba kezdett. Könnyei fátyolán át látta, ahogy az anyja elkezd kimenni a szobából.
„Anya, de miért bántasz?”-kérdezte tőle még egyszer, egy reménytelen, elcsukló, halk hangon
Az anyja visszafordult, odament hozzá, és ellentmondást nem tűrő hangon szidni kezdte.
„Szerinted hová tegyük a könyveidet? Hová? Ha ott vannak a hülye babáid a polcon? Válaszolj!”
A kislány nem tudott válaszolni.
„Na ugye.”- mondta az anyja. Megvonta a vállát, és ismét elindult kifelé.
„De bántasz!”- mondta Julika, s ismét rátört egy zokogás roham. „Anya, én úgy szeretem a babáimat és…”
„Ez már a te dolgod.”- mondta az anyja.
„De anya, engedd meg, hogy elmondjam!”
„Nem! Ez a te dolgod. Engem nem érdekel.”- mondta az anyja és becsukta maga után az ajtót.
     Julika dühösen hajított utána egy párnát.
Az anyja benyitott, odament hozzá  és adott neki egy pofont.

2008. február 29

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés