Álmomban láttalak utoljára,
álmomban, melyben újra meghaltál…
Puha kezedbe raktam kezem és vezettél olyan ösvényen át, melyet még sohasem láttam, mégis úgy éreztem: ide tartozom. Az ösvény végén megálltunk és láttam, amit eddig tőled sohasem, mikor szemedbe néztem: szinte tündöklött a boldogságtól, amit mosolyod is elárult nekem. Gyengéden megérintetted arcomat:
   - Itt a vége életemnek és ezután kezdődik, látod amott a másik.- mondtad, miközben egy közeli mezőre mutattál.
     Könnyed báj fonta át lépteid, melyben tükröződni láttam azt a játékosságot  és szeretetet, ami mindig is benned volt valójában; ott belül. Majd hirtelen felém fordultál, és mosolyogva azt mondtad:
   - Várni fogok rád. De siess, hogy utol tudj érni. Addig is jól vésd az eszedbe, és jegyezd meg: mindennek van kezdete, és vége, ugyanúgy az életnek, mint a halálnak is. Ha elmúlik valami, jön helyette másik, egy új dolog, mi kitölti azt az űrt, amit az előző hagyott maga után.
   - Hallottam szavaidat, mégsem tudtam felfogni mit is éltem át, mert ezt csak érezni lehet, minden nap egyre erősebben. És ahogy múlnak az évek, tudom, egyre közelebb kerülök hozzád, de várj meg kérlek, nemsokára én is ott leszek…
     Álmomban láttalak utoljára,
álmomban, melyben újra meghaltál…


 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés