Hatalmas, nyitott tetejű Mercedesben fiatal nő halad a hegyi úton, messziről úgy tűnik, a környező tájat szemléli. Vörösesbarna haját meglengeti a szél, néha előfújja homlokára, ilyenkor fejrándítással küldi
vissza rakoncátlan fürtjeit a helyükre.
Az út végén befordul, megáll egy kovácsoltvas kapu előtt, mely olyan varázslatosan elrejtőzik a bokrok között, idegen fel sem fedezné. Jókedvűen kiszáll, s kinyitja a kocsibejárót, magában dúdorássza István a királyt, felcserélve a dalokat, ahogyan az eszébe jut. Most éppen Koppány és lánya párbeszédénél jár.
Beül a kocsiba, s lassan, óvatosan tolat a garázsba. Ez egy kicsit nehezen megy, többször is előlről kezdi, látszik, nem régi a jogosítványa.
     Felszalad egy hosszú  lépcsőn a házba. A társalkodóba megy, leül a bárpult melletti magas forószékre, s tölt magának Thörley pezsgőt. Nem tudja, miért, de az italok közül ez ízlik neki a legjobban. Íze, zamata hasonlít a muskotályos borokéhoz, de ez sokkal jobb. Koccint magával és jólesően fürkészi a hatalmas  helyiséget.
Ez a legnagyobb, a társalkodó.
Lassan jártatja szemeit a tárgyakon, végül arra a megállapításra jut, hogy minden a legnagyobb összhangban van egymással. Kimegy az óriási
teraszra, s gyönyörködve adja át magát a természet szépségeinek.
A ház előtt égszínű tó csillog, mely a ház előtt csordogáló forrásból kapja a frissítőt, körötte gyapjas pázsit zöldell, s közvetlen az erkély alatt
szomorúfűz lógatja egykedvűen ágait…
Itt akár órákig el lehet üldögélni! Mást nem hallani, csak a madarak énekét, mintha versenytrillázást rendeznének, megelégedetten néz felfelé ...,  s gondolatban visszapörgeti az eseményeket.
Óriási  szerencséje volt: ötven milliót nyert a  lottón ő, aki egész életében egy televíziót sem tudott megvenni magának, s most valóságossá váltja
minden álmát.
     Úgy tervezte, nagyszerű lesz az épület üdülőnek. Kiváncsian várja a vendégek érkezését. Kicsit izgatott. Anyagilag nem lenne ráutalva mások pén-
zére, csupán azért találta ki az egészet, hogy ne legyen egyedül…
Milyen kedves lenne a volt férje hozzá, ha tudna szerencséjéről!
Sem őt, sem rokonait nem értesítette, mert egyik sem nézett feléje, mióta elvált. Elképzeli, mint áradoznának szeretetükről a pénzhez jutás remé-
nyében, de csak addig, amíg segítene rajtuk.
     Hosszú csengetés zökkenti ki gondolatmenetéből. Leszalad ajtót nyitni.
  - Kezit csókolom. Ez itt az Éden  üdülő? – kérdi a harminc körüli fiatalember.
  - Igen, jó helyen jár, fáradjon beljebb. Én vagyok a tulajdonos, a nevem – kézfogásra nyújtja kezeit – Szendrei Klaudia.
A férfi erősen megropogtatja kacsóit, s ezt mondja szelid, kedveskedő hangon:
  - Örülök, hogy megismerhetem. A nevem Francois Koloczky. Pár napig szeretnék itt megpihenni.
  - Megmutatom a szobáját és – majdnem megakadt Klaudia hangja a mondat közepén, mikor rátévedt a szeme a férfi izmos vállára. Arra gondol,
milyen biztonságban érezheti az a nő magát, akit egy ilyen erős kar ölel át – megrendelheti a vacsorát is, Koloczky úr.
  - Nem vagyok nagyigényű. Azt eszek, amit tálal nekem. Úgy látom, személyzet nincs.
  - Igen, egyedül voltam mostanáig. Telefon van. Egyébként gyors megfigyelő képességgel rendelkezik
  - Ez a foglalkozásomhoz tartozik.
  - Akkor magára hagyom, nyolckor vacsorázunk. Kellemes pihenést!
     Klaudia lefelé menet visszapörgeti beszélgetésüket. Vajon elég  határozottnak látszott-e? Látja a féri arcát maga előtt, barna, vidám szemeit, kisfiús mosolyának hatását hófehér fogsora fokozza. Nem érti, miért foglalkozik annyit vele, ő csak egy vendég, s mikor több éves szenvedés után
kimondták a válását, elhatározta, hogy többé soha nem megy férjhez, ellenáll minden kísértésnek. Sietősen nekiállt a vacsora elkészítéséhez.
     Az este csendesen, nyugodtan telik nosztalgikus hangulatban. Alig váltanak szót egymással. Klaudia úgy viselkedik, ahogy egy üdülő vezetőtől elvárható.
     Hajnalban Francois körbeúszta a jégvizű  tavat, s fázósen, dideregve lépett az ebédlőbe, de Klaudia ügyes volt, ott várja a gőzölgő kávé az asztalon.
  - Kezit csókolom, kisasszony! Kicsit nyűgösnek látszik ma reggel.
  - Jó  reggelt, Koloczky úr. Nem hiszem, hogy a vendégeimet komolyan érdekli az én közérzetem.  
Nemsokára indulok a városba, ha van kedve, esetleg elintéznivalója, én szívesen…
  - Ne fáradjon Klaudia – vág közbe Francois -,  én is odakészülök.
Nevetése örömmel  tölti el   a lányt.
  - Köszönöm, nagyon kedves.
     Feszülten ülnek egymás mellett Francois Golfjában. Majdnem egyszerre szólalnak meg, de a férfi megelőzi a nőt.
  - Kisasszony, nem fél egyedül ebben a  kastélyban?
  - Nem vagyok lány, s már megszoktam az egyedül létet. Kislánykorom óta magamra vagyok utalva. Ha úgy könnyebb a beszélgetés, ezentúl  tegeződhetünk. Este meghívom – meghívlak egy italra.
  - Köszönöm,  Klaudia, de miért várjunk estig, amikor együtt vagyunk, szép az idő, eltölthetnénk közösen ezt a napot. Bemegyünk a legközelebbi kávéházba. Rendben?
  - Oké, mehetünk! Hanem előbb nézzük meg ezt a kiállítást, éppen itt van az orrunk előtt, s én imádok festményeket elemezni.
Mindketten meglepődnek a képek naivitásán, majd megtalálták az életrajzot is, hogy hetven éves kora után élt a művész szenvedélyének.
Az emlékkönyvbe ezt írják:
„Csodálatra méltó az az ember, aki, ha későn is, de eléri vágyait.”
     Szürkületkor indulnak vissza az elhagyott, eldugott nyaralóba.
Mivel a levegő erősen lehűlt, úgy döntenek, begyújtanak a társalkodó téglából kirakott hatalmas kandallójába.
     Klaudia puha, meleg bárányszőrön heverészik. Francois óvatosan melléül, a lány nem látja, csak érzékeli, majd megfogja a kezét.
Enyhe remegés fut át zsigerein érintésekor, s lüktet a forróságtól egész teste. Enyhén átkarolja,  a mellbimbó keménységétől görcsbe
rándul, s szorítja egyre erősebben, hevesebben magához. Klaudia mondani akar valamit, a férfi finoman ráteszi a kezét az érzékien megduzzadt szájra. Ízlelgetik egymás csókjait oly’ odaadással, nem is veszik észre, hogyan dobálják  le ruháikat. Mindkét test, minél hamarabb, egyre többet kér egymástól, s mikor egyesülnek, arcuk mosolyog
a boldogságtól.
Szenvedélyük nem hagy alább, újra és újra a tetőfokára hág.
Édesen összebújva alusznak el szerelmük csodálatos színhelyén.
     Csöngetés hasít bele a rendíthetetlen nyugalomba, hogy szétválassza a fiatal párt. Klaudia megy ajtót nyitni. Alacsony, kopaszodó,
bajszos, barna bőrű férfi áll a bejáratnál, arcán   cinikus vigyorral.
Furcsa vékony hangon, érthetetlen stílusban beszél. Klaudiának sikerült kibogozni az értelmét.
  - Ebbe a kéglibe költözött be Francois?
  - Igen, itt van – válaszolja fanyalogva Klaudia. Semmi kedve nincs ahhoz, hogy behívja elrontani hangulatát, de azért beinvitálja a hivatlan
látogatót. Francois nem lepődik meg az állítólagos százados jövetele miatt. Felviszi a szobájába, majd nemsokára bejelentik távozásukat.
Klaudia egy presszó nevét hallotta a távozó hangokból, a többi tolvajnyelven folyik..
     Egész nap várja Francoist, de nem ő jön, beállít a kopasz férfi és ráförmed:
  - Szakítson azonnal Francoissal. Ő egy bűnöző. Elfogató  parancs van kiadva ellene. Ha itt találják, szitává lövik az egész házat!
  - Ő bűnöző?! Tőle kedvesebb férfival még nem is találkoztam. Hogy tud ilyet állítani?
  - Pontosan a behízelgő modorával vesz le a lábáról minden nőt, aztán egy szép napon kirámolja a berendezést cinkosaival. Fegyveres rablásért
körözik, búvóhely  kellett neki – szólt az utálat.
  - Az ő ügyében nyomozok. Szeretem a fiút, azért nem tartóztattam még le, hagyok neki egy hetet.
A  kopasz, az állítólagos százados, mint aki jól végezte dolgát, nagy önbizalommal felmegy Francois szobájába.
     Szomorúan indul a következő nap. Klaudia kimért járással, gyászos arccal indul az erdei tóhoz felfrissíteni magát, megfordul a víz irányába, s szembenéz a rendőr nyitott szemével. Micsoda ijesztő látvány, életben is csúnya, hát még így felpuffadva. Hulla.
Hogy kerülhetett a tóba? Csak nem igaz, amit mondott? Francois?
     Rendőrségi sziréna hangja veri fel az alvó állatokat, még a mókusok is ijedten ejtik földre csemegéjüket.
Sokáig tart a helyszínelés és vallomás tétel. Nehezen hiszik el, hogy  azelőtt nem ismerte ezt az embert. A rendőrségi  százados tanácsot ad Klaudiának:
  - Nem szabad ennyire hiszékenynek lennie! Minden esetben kérni kell a rendőr igazolványt. Kérem, egy darabig ne hagyja el a környéket!
   Távozásuk után a  lány  elhatározta, megkeresi Francoist, meg akarja tudni az igazat. Elindul azon a szálon, amit hallott, s a presszóba megy.
Beléptekor dermedt csönd támad, s lépései visszhangzanak a piszkos kövön Beül az ablak előtti boxba, rendel és fülel.
A mellette lévő asztalnál szakadt ruhájú emberek tárgyalnak olyan színvonalon, ahogyan külsejük kiné.  Ismerős nevet hall. Jobban figyelve kihámozza magának, ami fontos. Ismerik Francoist, többször emlegették.
Ezek a züllött alakok a házánál jártak tegnap. Egyikük bemászott a kerítésen, megölte a „századost” azért, mert elárulta őket. Klaudia megkönnyebbülten sóhajt fel. Tehát Francois nem gyilkos, csak bűnöző. Mi a különbség? Mindkettő törvénybe ütköző!
Elindul a rendőrségre megtenni feljelentését, előtte jól megnézi hivatlan látogatóit.
     Mikor az épülethez ér, érzi, torkában dobog a szíve. Megáll, s kifújja magát, mindhiába. Az ügyeletes furcsán néz   rá, alig  tudja kinyögni,  kit keres.
Ájulás környékezi.
  - Meg kell tennem! – ismétli magának kitartóan.
A százados örül a feljelentésnek, így nem kell minden bűnözőt alibiért faggatni, felkutatni őket. Csak Klaudia szomorú, hiába  invitálja meg a
Büfébe a rokonszenves nyomozó..
     Nem emlékszik rá, teljesen elmosódik agyában, miképpen ért haza…
     Már hajnali öt óra,s nem aludt. Elkerüli az álom. Kirajzolódnak szemei alatt mély barna árkok.
   - Most leiszom magam, úgy könnyebb felejteni! Először megnyugtatom az idegrendszeremet jó meleg, illatos fürdővel. Majdnem elalszik a kádban,
szeme félig lehunyva, alig pislákol, mikor árnyék takarja el a világítást.
A férfi leemeli a törülközőt, belecsavarja a lányt, s gyengéden leteszi az ágyra. Klaudia ekkor kezdett vacogni. Nem tudja a viztől-e, vagy a fáradtságtól. Mély álomba zuhan.
     Reggel Francois csókkal  borítja el testét, költögeti.
A lány kinyitja karikás szemeit, bánatos mosollyal szól hozzá:
  - Francois! Azt hittem, szerethetlek. Beleéltem magam, ezért kínlódtam annyit. Többé nem fordul velem ilyen elő. Megtudtam ki vagy, kikkel
érintkezel. Nem árultalak el, de most kérlek, menj el! 
     Könnyel áztatja párnáját. Hiába erőlködik, nem tudja visszatartani...
Annyira egyedül volt, s most azt hitte, megtalálta az igazi férfit, akivel minden csodálatos. Nagyon szerencsétlennek érzi magát.
     Francois tenyerébe zárja kezeit, csókot lehel ujjaira, s ő engedi.
Fejét elborítja a forróság. Már szinte vonaglik a vágyakozástól.
  - Elmondom édesem mi történt, hol voltam. Nézz ide! Ez az igazolványom, rendőr vagyok, nyomozó. A szabadságomat szerettem volna békésen eltölteni. Arra nem  gondoltam, hogy itt fogom szerelmem
meglelni. A százados – ez becenév csak – adott információt arról a bandáról, akik eltették láb alól. Te is segítettél a beszélgetésük kihallgatásával. Azok a végrehajtók voltak. Én nagy halakra vadásztam, a vezetőikre, nehogy legyen  idejük utasítást továbbítani, mert akkor az én egyetlenem is veszélybe került volna.
Egyébként a bátorságodért rövidesen megkapod a Belügyminiszter kitűntetését, s a bankoktól pedig az elrabolt összeg tiz százalékát.
Már hiszel nekem, szerelmem?
     Klaudia testével szinte ráfonódik a férfira, imádja, mint a napot, holdat, csillagot, ha a levegő és őközötte kellene választani, Francoist tenné meg győztesnek.
A férfi nem lepődik meg Klaudia odaadását, hisz’ éppoly’  szenvedélyesen szereti. S míg testük, lelkük egy más világ felé halad a gyönyörök útján, szerelmüket kíséri lágy zene, csengő énekhang:

                               a szív a szívnek így válaszol.”

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés