Az aggódás nagyon természetes érzés, akit szeretünk, azt féltjük is. 

 


Csak állok és bámulok a sötétségbe
Vajon látod, érzed-e mit érzek?
Az a szívbe maró fájdalom, félelem
Megöli a lelkemet és végtelen
Sóvárgással, kínok százával és sírással
Tölti meg elgyengült, haldokló szívemet
A tudat, hogy egy ártatlan lélek
Távozhat közülünk bármikor, félek.

S bárhonnan is nézem, fáj a gondolat
Mert nagyon féltem, s nem fedi el a gondokat
Soha semmi, mert nem lesz már ugyanolyan
Mint régen, hiszen lehet hogy már elment amolyan
Jobb világba, ahogy sokan mondják
S minden nap sírok, hogy ne azt mondják
Hogy emléke szívünkben örökké él
Vagy azt hogy megtörtént amitől féltél.

Az a rengeteg szép emlék sír fejemben
Lassan kihalófélben, lassan elmennek
De mégis maradnak, hogy emlékeztessenek
Örökké arra, hogy mi történt ott benne
S ami akkor szép volt, most fájdalmas emlék
Eltemet élve, hisz nem lehetnek olyan elmék
Mint én, mert csak fájdalmat okoznak
S megölik belül azt, akit legjobban szeretnek.

Mint egy szilánk az agyamban
Hamar felemészti hallgatag
Testemet, lelkemet s elűzhetetlenül
Kísérti elmém az hogy büntetlenül
Nem élhetek tovább soha
S talán ha megteszem amit mond az agyam
Jobb lesz a világ, mert egyel kevesebb
S talán újra vele lehetek, az idők végtelenjében.