Mennyire igaza van a költőnek: aki érzi szívével, lelkével a zenét, csak az tud igazán szárnyalni a költészettel is.

Mióta elveszítettem dallamosságomat, nem tudok gyerekverseket, dalokat írni, sem olyan verseket, melyek elfogadhatóak lennének számomra.

A narancs riasztás ellenére zivatar és jégeső nélküli kellemes napot kívánok Önöknek! 

   


Zenét minékünk, csak zenét,

ezért a versed lebegőben

ragadd meg a lágy levegőben,

amint cikázik szerteszét.



Ha szókat írsz, csak légy hanyag,

és megvetőn dobd a zenének,

mert édes a tétova ének,

s a kétes olvadó anyag.



Fátylak mögött tüzes szemek

és déli, reszkető verőfény,

s a langyos őszi ég merő fény,

kék csillagok tündöklenek.



Mert csak te kellesz, Árnyalat,

és semmi Szín, koldusi ékül,

ó, fuvola s kürt összebékül,

e sima álomszárny alatt.



A gyilkos Csattanó gaz úr,

baj lenne, ha versedbe hagynád,

az ötletet, e durva hagymát,

melytől könnyez a szent Azúr.



Szónoklat? Törd ki a nyakát

és jó, ha izmod megfeszíted,

pórázra szoktatván a Rímet.

Mi volna, ha nem volna gát?



Ó jaj, a Rím silány kolomp,

süket gyerek, oktondi néger,

babrál olcsó játékszerével

s kongatja a szegény bolond.



Zenét minékünk, muzsikát!

Legyen a vers egy meg nem álló

lélek, mindig új vágyba szálló,

mely új egekbe ugrik át.



Egy jó kaland legyen dalom,

hajnalban, az ideges szélben

mentákra üljön észrevétlen...

A többi csak irodalom.