A remény élteti egyedül az embert dúló viharok között, az, hogy egyszer véget ér. Hányan haltak meg reménykedve és soha nem jött el elképzelt boldogságuk, a gonoszság vége. 

 

Ha behunyom a szemem látlak,
felveszem ünnepi ruhámat.
Feljön a hold, s én várlak!
Vihar közeleg őrült vágyban.

Kavarog, majd tűzként lángol,
vérszag, benne ezernyi átok!
Zúg a kimondatlan végszó.
Pusztulj te világ!-s én hallom.

Hallom a nyögést, s jaj szót,
síró szemek jönnek az úton.
Behunyt szemem zárva tartom.
Nem nyílik, pedig én akarom!

Látni, e sötét világot,
tüskék közt megbúvó virágot.
Kóbor fellegeken állok,
villám cikázik, s én vágyom!

Nézem ünnepi ruhámat.
Vajon kire és mire vártam?
Napfényre ádáz viharban?
Hol rámtőr a végzet hatalma!

  Szarvas