Furcsa a sorssal szembenézni. Én valaha azt tanultam, a teremtett világnak sorsa van, a mágikusoknak életútja, míg a gyilkosoknak karmája, az embereknek egyszeri életük. 

 

Van az életben egy-egy pillanat,
erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
a vihar szépen fellegekbe tüntet,
míg lenn a földön kárörvendő,
gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
hogy nem várunk már semmit a világtól.
Leroskadunk bánat terhe alatt,
szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
mi porba döntött - sok keserü álmunk,
nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
szivünk a vágyak tengerén evez.
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
de egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
nincs egy reményünk, mely valóra válna,
míg sírba visz az önvád néma átka.