Nagyon szép megfogalmazása ez a magánynak. Egyedül lenni néha jó, szükség van rá, hogy időnként elvonuljon termékeny csendjébe az ember, de ha egyedül áll a világban, félelmetes toronyként meredezik a magány közte és a külvilág között. Ha lelki bánat okozta a magányt, akkor nem akarja másra terhelni baját, ha valóban egyedül él mondjuk feketék között az ember, ott el is pusztul előbb-utóbb, hiszen folyamatosak a sebei, be nem gyógyulhatnak ilyen világban.

Igen .. félelmetes a magány . Az ember azt hinné , hogy a magány csendes , pedig nem az . Ülsz magadban , ő körülvesz , elborit és hallod a hangjait . Egyre mélyebbre húz, hisz szavai megsebeznek , elrémitenek - egyre inkább bátortalanná tesznek .
Tudod - érzed , hogy ki kéne lépned a fényre , de visszariadsz, mert tudod , ott vár a rosszindulat, az irigység és az újabb esélye annak - csak kihasználnak .
A lelked súgja, hogy ki kéne nyújtanod a kezed, de nem tudod, vagy nincs kinek . Ha mégis van, nem teszed. Nem akarod a magad keserűségével nyomasztani, mert beleszakadna a szived ha belenézve a szemébe a szánalmat látnád.
Mert nem arra vágysz, - nem sokra - mosolyra, szenvedélyre .
Arra , hogy fontos légy valakinek .
"Álltál -e már magadra hagyva, messze,Isten s egy jó sziv nélkül puszta szélben,ádáz sorsod kezétől megsebezve, s a dúlt kint büszke csendben hordva mélyen?"