Milyen éles látása van Tóth Árpádnak! Észreveszi azt, ami felett mások elsiklanak. Bizony, mi nem látunk egy víz fölé hajló ferde fában életet, nem gondoljuk, hogy arra húzza a lelke valamiért.Egyesek azt tartják: régen minden fának volt őrizője, különös öreg manók képében.

Kellemes enyhe téli napot kívánok Önöknek! 

Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át!
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, se gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tündöklő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szeliden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen.