Mennyi magányos ember él a világon, mennyi magányos álmodozó!

Ilyen ez a vers is, a magány csendessége az írójáé. 

Álmomban önmagamat láttam repülve,
hulló csillag fényében szálltam a Földre.
Vágyaim a fénnyel suhantak a mélybe.
Bánatot elfojtó, örök sötétségbe.

Míg zuhantam, csak egy pillanatot kértem:
A Boldogság istene jöjjön el értem,
lássam, egy villanás szikrázó fényében,
mi az, mi elkerült egész életemben.

Simítson jó áldást elfáradt lelkemre,
söpörje könnyemet az üres éterbe.
Vigyen magával az öröm szigetére,
röpítsen magasra, messzi végtelenbe.

Szépen szálltam egyedül, térben lebegve,
- nem kaptam áldást elrontott életemre.
Boldogság istene elkerült engemet,
- talán nem is hallotta könyörgésemet.

Amíg röpültem, a sok emlék kísértett,
már majd' becsaptak a boldognak hitt évek.
Ölelő karok, kedves, szép ígéretek,
mosolyok, csókok, vágyak, el nem ért tervek...

Lázas szenvedély vakított, míg elhittem,
eljött végre az örök boldogság értem.
De hamis álmom fátylát a szél letépte,
s egyedül zuhantam az ismeretlenbe.

Hű társam, a magány kísért végig engem,
álmomban is vigyázott rám, ott volt velem.
Véle osztottam meg minden töprengésem,
ő volt, ki letörölte a hulló könnyem.

Csöndes áldást adott - semmit nem kért érte,
hallgatott, s közben csak bús dalát zenélte.
Együtt leszünk mi már álomból ébredve,
kezét szorítom, s ölelem őt, szeretve.

2005.