Goethe a régi jó embereket hívja, akik tanúi voltak életének. Az előszóval indítja híres Faustját gyönyörűen megfogalmazott szavakkal. 

Közelgetek hát újra, kósza árnyak,
kik hajdan már feltüntetek nekem.
Ezúttal vajha megragadhatnálak?
Ily próbára alkalmas még szívem?
Hogy áradtok felém! Nos, jól van hát, csak
tóduljatok köd- s gőzből körülem;
keblem ifjonti lángja újralobban
varázst lehellő vonulásotokban.

Víg órák képe száll fel népetekkel,
s lelkem hány drága árnyat újralát;
s féligfakult, ó mondaként dereng fel
első szerelem, első jóbarát.
Újul a bú, s feljajdul újra egyszer
útvesztős életünk ellen a vád,
s a jókat hívja, kik vidám időkben
rútul csalódva tüntek el előlem.

A lelkekhez már el nem ér ez ének,
kiknek elejét zengtem valaha.
A jóbaráti kör rég szerteszéledt
s az első visszhang, ah, rég szállt tova.
Fájdalmam ismeretlen tömegé lett,
de tapsuk csak szivemnek ostora,
s ki dalomnak örül, ha még néhány van,
és él: bolyong szétszórtan a világban.

S rég nem tapasztalt vágy fog el e percben
a halk, komoly szellemvilág iránt,
s bizonytalan hangszínnel, íme, lebben
a rezge dal eolhárfa gyanánt,
megborzadok, könny könnyet ér szememben,
enyhültnek érzi zord szívem magát;
amim van, messze minden földi jószág,
s ami eltünt, az lesz már nekem valóság.