Lászlótól mindig tanulhatunk újat a régi magyar történelemből.

Furcsa és hátborzongató rájönni, mennyire kicsi a világ, s milyen hegyek, vidékek között nőttünk fel. Amikor Koppány egyik nevét, a Szárt mondta, eszembe jutott a sátoraljaújhelyi egyik hegy, a Szár-hegy neve. Most Kupáról írt, s régi szomszédaimra emlékeztem: Kupaiékra, Tasékra, Tulpáékra, Erdősékre, Sándorékra, Szegediékre, Csabaiékra, kik nevéről Miskolc városa még Csabai kaput is nevezett el.  

Kellemes vasárnapot és szép jövő hetet kívánok Önöknek!

 

Fülledt, álmos nyári nap
Barangolni indultam.
Egy óra séta mindig jót tesz,
Ha az úti célom Kupavár lesz.

Át lápon és mocsáron,
Szép napom lesz? Majd meglátom.
Domb aljában forrás ered,
Utam most is odavezet.

„Szentesica” a forrás neve,
Elnevezéséről szól e kis rege:
Vajk-István itt mosta meg véres kezét,
Hogy bűnéből legyen fénylő erény.

Testvérgyilkos sötét lelket,
Tisztára mosott az áldott hely.
Koppány herceg vára alatt
Vétket bocsát a kis patak.

A későbbi századokban
Gyógyulni sokan indultak:
Testi – lelki bajra gyógyír,
Messze-messze szállt a jó hír.

Szent hely újfent, néhány éve,
Ma már sok-sok ember ide téved.
Találkozni ősi múlttal,
Együtt lenni ős – korokkal.

Csendes, nyugodt, félreeső,
Elmélázni segít az öreg erdő.
Lepihenni patak partján,
Fáradtságom messze elszáll…

A fák közül, egy alak kiles,
Közeledik, lépte csöndes.
Fenséges termete, ruhája,
Bár régimódi a szabása.

Oldalán egy szablya villan,
Fején ’ezeréves’ ősi sipka.
Köpönyege, aranyos-kapcsos,
Deréköve, árulkodón méltóságos.

Felém jő, és csaknem megérint:
„– Köszöntek tégedet most itt.
– Látom, kedveled-e helyet,
Hisz gyakorta itt látni lehet.”

Megszólalni csak nem tudtam,
Torkom száraz, ajkam csukva.
Ki lehet e bizarr alak?
Tán szellem, ki felém halad?

„Ne félj tőlem, bár árny vagyok,
Áldott földnek reményt adok.
Ezer éve e szent helyen bolyongok,
De a jó baráttal mindig szólok.”

„– Kupa vezér, voltam – vagyok,
Vagy Koppány néven harcolok,
László a nevem; a keresztségben,
Az Öreg – Isten előtt, ez sem szégyen!”

„Elmesélem néked sorra,
Mi a gondom a koroddal:
Ezredéves sorscsapás immár,
A vendég kényszer, ami nagy kár.

Vajk hozta be őket sorra,
S szaporodtak, mint a bolha.
Szaporodtak, sokasodtak,
Vérünk szívják, itt maradtak.

Azóta folyton-folyvást ez történik,
S ezer éve, ez a história gomolyodik.
Nincs senki, ki nyomomba lép,
Fellépne kellő szigorral, hogy elég?”

„Nézd csak meg, kérlek szépen,
Ki az úr a házban?
Már minden idegen kézen
Ebben a hazában.”*

„Házadban tisztaság és rend kell!
Mit keres akkor mindenütt az idegen-jel?
Mit keres, patkány és csótány,
Svábbogár, termesz és zsivány?

Pókot a gazdasszony kiseper.
Téged az idegen szó leteper?
Ki kell űzni a sáskahadat,
Akkor a haza megmarad!

Ha a házadban idegenek vannak,
Lakasd őket jól, aztán indítsd útnak!
Másnap már jogosnak érzik elvenni,
Ami nekik kell, – ezt nem szabad engedni!

Kell nekik mindened: pecsenyéd, borod,
Házad, marhád, országod, sőt nőd.
Ha asztalodnál túl sokáig ülnek,
Végül aztán, éltedre törnek.

Az idegent nem engedni!
Kiseprűzni, nem kell megijedni!
Tatár, török, német, orosz,
Vagy amerikai, népednek mindahány rossz,

Kényszerű teher mindannyi,
Minél előbb, jobb útilaput adni.
Segítőik, kik mindig is voltak,
A haszontalan senkik, önmaguk is csórtak.

Másik gondom koroddal,
Figyelj, okkal-móddal:
Amikor a múltra, már nem is emlékeztek,
Az ősöket, a példákat, mindent elfeledtek!

Az emlékezetvesztés, romboló és káros,
Ha nem tudod, ki voltál, nem tiéd az ország és a város.
A múltad csalják el, de elveszik a jövőd,
Ha múltadat nem tudod, jelenre nincs következő.

Mesélj gyermekednek ősök tetteiről,
Beszélj unokádnak múltunk képeiről!
Mondd el mindenkinek népünk történetét,
Szóljál, ha meghamisítják fenséges életét!

Dalold, tanítsd az ősök dicsőségét!
Énekeld a régi korok meseszép fönségét!
Elhalt ősök ősz tincseit őrizd meg a mának,
Emlékezni-felidézi: ez mit tőled várok!”

Ahogy jött, úgy ment el, halk méltósággal,
Fejem meg tele az iménti látomással.
Régi öregektől hallottam már százszor,
De nem hittem, hogy a szellem, énrám is rám szól.

Tántorgó léptekkel a forráshoz osontam,
Hűs vízben, ős-vízben az arcomat mostam.
A mederből felnéztem Koppány monolitra,
Ezredévek dicsősége nézett onnan vissza.

Keleti oldalán, jó térd magasságban,
’Koppány vezér emlékére’ hirdeti a tábla.
Alsó felirata, ősírásunkkal: ’Nimród, a Nap-
Párduca lelke égjen örökké, minden magyarban’

Felette ősi jelekkel, „tatárlaki korong”,
Hatezerháromszáz éves titkot mond.
Az ősi agyagmedál Erdélyből származik,
Nem volt írás előtte, bárki is csatázik.

Északi oldalon kőbe vésett irat:
„Magyarokhoz”, – szól újfent a felirat.
„Az Úr visszafogad, ha elébe járulunk,
És újra eljön a fény táltosa, s eggyé lesz nemzetünk.”

Alatta három sorban, ősi magyar jellel,
Titkot ígér olvasójának, – régi írásjeggyel.
’Múltad, jelened, jövőd pecsétje ez!’
Alatta a dátum, aki ezt megérti, éledni kezd.

Pár lépésnyire, két kopjafa az ég-felé meredez,
Az eget kémlelik, száll-e ott kerecsen?
Egyforma magasak, egyforma szélesek,
A férfi és női ősökről mesélnek-regélnek.

„Enéh és Emese”, a női-kopjafát ékesítik.
„Magor és Ügyek” atyáink, a férfiágat díszítik.
Turulmadár vésete cifrázza az északi fát,
Csodaszarvas motívuma a déli fertályt.

Köztük kifeszítve oroszlános tarsoly,
Életfával díszítve, Szajolban kiásott.
Jelképe-értéke összeköt Ázsiát és Hun-hont,
Szkítáit, Pannóniát és Magyart összefon.

Hátoldalán Álmos-Árpád nemzettsége,
Felsorolva, belevésve: hogy ne váljon feledésbe.
Tarhos, Tervel, Tormás, Tar Zerind, Koppány
Másik ága: Zolta, Taksony, Géza, és István.

Ha kellő hittel, szorgalommal,
Őrzöd hited, jövőd s múltad,
Koppány lelke tán megbékél,
S ősi földjébe, nyugodni tér.

Vándor, ki majd idetévedsz,
Borulj le és áldd e földet!
Elfáradtam, mára elég,
Hazamegyek, áldjon az ég!