Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk. Az éjtől reggel, a nappaltól este, A színektől, ha szürke por belepte, A csöndtől, mikor hang zavarta fel, A hangtól, mikor csendbe halkul el, Minden szótól, amit kimond a szánk, Minden mosolytól, mely sugárzott ránk, Minden sebtől, mely fájt és égetett, Minden képtől, mely belénk mélyedett, Az álmainktól, mik nem teljesültek, A lángjainktól, mik lassan kihűltek, A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk, A kemény rögtől, min megállt a lábunk. Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz, Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz, Elfut a perc, az örök Idő várja, Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána, Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj. Hidegen hagy az elhagyott táj, - Hogy eltemettük: róla nem tudunk. És mégis mondom néktek: Valamitől mi mindíg búcsuzunk.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.