Blog : Walt Witman fordítások |
Walt Witman fordítások
2009.01.23. 11:31

Walt Whitman élete:
A farmer,majd ácsmester Walter Whitman és Louisa Van Velsor második gyermekeként látta meg a napvilágot.(Szülei egyebként a korai Long Island-i telepesek leszármazottai voltak.) Hét testvér volt, akik megélték a gyermekkort: Jesse (1818–1870), Mary Elizabeth (1821–1899), Hannah Louisa (1823–1908); Andrew Jackson (1827–1863); George Washington (1829–1901); Thomas Jefferson (1833–1890); és Edward (1835—1892).
1823. május 27-én a család Brooklyn-ba költözött.
1825. július 4-én Marquis de Lafayette Brooklyn-ba látogatott és – Whitman-ék emlékezete szerint – megölelte Walt-ot.
1825-1830. A brooklyn-i állami iskolába járt. A család ekkoriban sűrűn költözködött a városon belül.
1830-1831. Kilépett az iskolából és titkárként dolgozott egy ügyvédnek/ doktornak.
1831-1832. Elsajátítgatta a nyomtatás mesterségét gyakornokként a Long Island Patriot-nál (ejtsd: long ájlend petriót).
1832-1835. 1832 nyarán Worthington nyomdájában dolgozott. Ez év őszétől egészen 1835 májusáig betűszedő volt a Long Island Star-nál. Még 1833-ban a család visszaköltözött Long Island-be.
1835-1836. New York-ban dolgozott nyomdászként, ám az 1836. augusztus 12-i nagy tűzvész után- mikor is a nyomda területe megsemmisült- munkanélkülivé vált.
1836-1838. Iskolákban tanított Long Island-en, East Norwich-ban, Hempstead-ben, Babylon-ban, Long Swamp-ben és Smithtown-ban.
1861-1865. Az amerikai polgárháborúban északiak mellett állt a déliekkel szemben.Haditudósítóként és betegápolóként tevékenykedett a harcok ideje alatt.Háború után Washingtonban dolgozott minisztériumokban.
|
ÉS GYÖNYÖR
Walt Whitman
Egy órányi őrület és gyönyör! Ó, ne tarts vissza, Te, Tomboló!
(Mi az, ami úgy felszabadít a viharokban?
Dühöngő szelek és villámok közt mit jelent az én ujjongásom?)
Ó, én minden más férfinál mélyebben iszom a titokzatos deliriumot!
Ó, ti, vad és gyönyörfinom fájdalmak! (Tireátok hagyom őket, gyermekeim,
tudatosan tinektek beszélek róluk, ó, vőlegény és menyasszony.)
Ó, átadom magamat neked, akárki vagy, és ó, az egész világ ellenére átadod magadat énnekem!
Ó, visszatérni a Paradicsomba! Ó, te, szégyenkező, te, asszony!
Ó, hadd rántsalak magamhoz, hadd ültessem első ízben én egy elszánt férfi csókját az ajkaidra!
Ó, ez a talány, ez a háromszor csomózott-csomó, a mély és sötét tó, amely bilincsét dobja és ragyogni kezd!
Ó, odasietni, ahol végre elegendő tér van és elég levegő!
Vessük le előzetes kötelékeinket és konvencióinkat, én az enyéimet és te a tieidet!
Új, sose-hitt közvetlenségbe kerülünk a legjava Természettel!
Eltávolítani a pecsétet valakinek a szájáról!
Micsoda érzés: ma vagy bármelyik napon azt érezni, hogy úgy, ahogy vagyok, kielégítő vagyok!
Ó, ez valami kipróbálatlan öröm! valami önkívület!
Végleg elszabadulni a mások horgonyairól és hatalmából!
Ó, úttalan utak! szabadon szeretni! viharzani, gondolattalanúl és veszélyek között!
Bókolj, gúnyolva, a pusztulásnak, és idézd meg!
Szállj föl, ugorj föl egeibe a szerelemnek, egekbe, melyek elém nyílnak!
Oda emelkedjék az én mámoros lelkem!
Vesszünk, ha veszni kell!
Zsúfoljuk tele hátralevő életünket egy dús és szabad órával:
egy rövid órányi őrülettel és gyönyörrel!
(Szabó Lőrinc)
MI KETTEN,
KIKET OLY RÉGTŐL FOGVA CSALTAK
Walt Whitman
Mi ketten, kiket oly régtől fogva csaltak,
most átváltozunk, fürgén szabadulunk, mint a Természet maga,
mi vagyunk a Természet már, kitől oly távol voltunk, most visszatérünk hozzá,
növényekké, törzsekké, lombbá, gyökerekké, kéreggé változunk,
mi magunk vagyunk a földbe ágyazott szikla,
tölgyek, melyek a tisztáson egymás mellett nőnek,
legelészünk s a szilaj csordában együtt tombolunk mi ketten,
a tengerben két együtt úszó hal vagyunk,
akácfa virága, mely illatot hint reggelenként és alkonyattal a kis utcákra itt is, ott is,
vadállatok durva piszka, növények, ásványok,
két vadászó sólyom, mi szállunk föl, és mi fürkészünk a mélybe,
két fénylő nap, a bolygókban és csillagokban egyensúlyozzuk magunk, mint két üstökös,
agyaras kóborlók, erdők négylábúi, mi rontunk az áldozatra,
két felhő, mely délelőtt-délután egyre egymást kergeti a magasban,
örvénylő tenger, két vidám hullám, mely egymáson átömölve, egymásba zuhan,
mi vagyunk a levegőég maga, átlátszó, érzékeny, járható és át sem hatható,
hó, eső, hidegség, sötétség, a földkerekség minden teremtménye és minden ereje mi vagyunk,
máig csak keringtünk, köröztünk egyre, de végre hazatértünk megint mi ketten,
mi, akik kimerítettünk mindent, csak a szabadságot, mindent, csupán a mi gyönyörünket nem.
(Takáts Gyula)
SASOK SZERELMI HARCA
Walt Whitman
Folyó partján haladva (reggeli sétán),
a légben hirtelen elfojtott zaj, sasok szerelmi harca,
süvöltő, párzó egyesülés, fönt a magasban,
begörbített, markoló karmok, vad, élő, pergő kerék,
négy csapdosó szárny, két csőr örvénylő, eggyéforrt tömege,
bukó, lengő, kettős hurkokban, gyors zuhanással,
de a folyó felett, a pár, mely mégis egy, megáll,
egyetlen mozdulatlan pillanat, majd engednek a karmok,
s már újra szállnak fel, lassú csapásokkal, szétválva,
s más-más utat követnek.
(Vámosi Pál)
SZÉP ASSZONYOK
Walt Whitman
Asszonyok ülnek vagy mennek - egyikőjük öreg, másikuk fiatal,
szépek a fiatalok! de az öregek még szebbek!
(Kosztolányi Dezső)
HALLOD, AMINT SUHOGÓN
Fet
Hallod, amint suhogón elhúznak az égen a darvak?
Ékük száll magasan, déli mezőkre repül.
Foszlik a sárga levél, a nyiresben füttyög a cinke.
Azt mondod: türelem, várjuk a lanyha tavaszt.
Kedves, a messzi jövőt várjam gyönyörű közeledben?
Kinn kavaroghat a hó - csak virul arcod azért.
Gyakran tükröd elé ülsz, gyermeki szép mosolyoddal
babrálod ragyogó, dús-koszorús hajadat.
Mondd meg hát, mikor élőbb, forróbb s szebb üde arcod:
májusi reggel, a friss, fényteli kert közepén,
vagy ha tüzemnél ülsz, s én úgy féltem kicsi lábad,
hogy sziszegő szikrák gyors tüze megsebezi?
(Rab Zsuzsa)
NAP ÉS ÉJ
Fet
Felfűtve vérünk, lobogott a nap.
Te gyönyörű, az eksztázist akartad,
s hogy olthatatlan vágyak izzanak
bensődben, arról vallott nékem ajkad.
Nem láttam én vak, hogy az éjszaka
ereszkedik már ránk, az élet éje,
s hogy lelked és szépséged csillaga
lehullt, hogy többé kezem el ne érje,
s elváltan értjük meg majd nagysoká,
hogy boldogságunk halt bele e csöndbe.
Mennénk utána még, de nincs hová,
s megyünk a sírba, külön én, külön te!
(Gáspár Endre)