Garai Gábor
VÉGÜL...
ha úgy érzed, nem bírod már tovább,
mint héjából a narancs, kifordulsz önmagadból,
és kővé zsibbadnak érzékeid;
s ha gyanítod, hogy ez már a halál lesz, -
látogasd meg a földet, ahol születtél,
ülj le egy padra és süttesd arcod a nappal;
ne szólj egy szót se, beszélgess csak a tájjal, -
s nyomban föltámad ottfeledett gyermekkorod:
színe lesz az égnek, szaga a virágnak,
valóságos fűben nyomorognak valódi barna lombok,
hamvas vadgerle tipeg át bókolva az úton, szemet szed;
földszinti ablak-rács mögött fekete macska szundít;
s egyszerre oly csodás lesz minden, ami él,
mint ama korban, mikor a dolgoknak először kerestél
nevet...
Im, újra mindent nevén kell nevezzél,
hogy ismét azonos légy önmagaddal,
s levetkezd azt a másikat,
azt a rajtad kívülit,
azt a gond-gubancos feszes idegenséget, -
mint a pilóta, ha földet ér,
s szétrántja a cippzárt
tetőtől-talpig zárt overállján.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Caterine versei 
